Minden lépésemet a bosszú vezette, az édes és szerelmes bosszú! Szelíd erőszakkal leültettem a kanapéra. Nem szóltam hozzá, csak két kezembe fogtam az arcát és csókolgatni kezdtem az állát, a nyakát, beszívtam a bőréből áradó fanyar dohányszag, és arcszesz illatának keverékét. Milyen simára borotvált a bőre! Gyűlöltem őt. Tiszta szívemből. Lassan kigomboltam az ingét és lefejtettem róla. Végigcsókoltam a mellkasát. Felemelte a karját, hozzám akart érni, hogy ellökni készült-e vagy megsimogatni nem tudom, menet közben elkaptam a kezét és megcsókoltam először a tenyerét, majd finoman szopni kezdtem az ujjait.

Azt akartam, hogy felejtse el, hogy nem tetszem neki, felejtsen el mindent. Szólni akart, de befogtam a száját. Felegyenesedtem és a kezét a szoknyám alá húztam. A lábaim közé. Hogy érezze a lucskos pina hatalmát. Legszívesebben elé köptem volna ezeket a durva szavakat. Bő nyállal, tocsogósan, közönségesen, ahogy leszopni készültem. A combjaira tettem a kezét, elé térdeltem. Kigomboltam a nadrágját. Kiszabadítottam a farkát és a számba vettem. Nem érdekelt, hogy "az" még tiltakozott, meg akartam mutatni neki, hogy a hatalmamban van, hogyha akarja ha nem, bennem, általam állattá fog változni.

El fogja felejteni, ha csak pár pillanatra is, hogy gondolkodó lény. El fogja felejteni az istenverte logikáját, a mindenre magyarázatot keresését, a racionalitását, a bizalmatlanságát, mert kénytelen lesz átadni magát nekem. Kiszívom belőle az ellenállása utolsó morzsáját is. Ki én! Most én fogom tanítani. Én fogom vezetni. Meg kell, hogy adja magát nekem. Muszáj lesz. El kell felejtenie az önuralmát, el kell felejtenie minden rosszat amit csak gondolt arról, hogy milyen az, ha kiadja magát az ember. Most állattá kell lennie, ösztönlénnyé.

Alaposan, bő nyállal szoptam. Lassan kezdett reagálni rám. Bevetettem minden trükköt, éreztem a hatást, ahogy nő a számban, bennem, el akartam nyelni mindenét, az egész lényét, hallani akartam a hörgését, vagy bármit, ami nem emberi hang, amit nem kontrollál. Csak kienged magából. Éreztem, hogy nem jár már messze, minden energiámat beleadtam a szopásba, mintha az életem függne tőle, hogy annyira nyeljem el, amennyire csak képes vagyok. Megrándult, kiszakadt belőle az a hang, amit vártam és végre kiadta a magját.

Abban a pillanatban megtörtént. Úgy éreztem, hogy az idő megállt, vagy sosem létezett, óriásira növök, csakugyan elnyelem, szétárad bennem, minden sejtemben, de közben már én sem vagyok önmagam, szertefoszlottam a semmiben, az űrben és velem együtt szertefoszlott, értelmét vesztette minden: nincs már harag, gyűlölet, nincs ego, nincs önzés, félelem, nincs szégyen, semmi sincs többé. Nincs értelem, nincs logika, nincs mester és nincs tanítvány és különös módon nincs szex sem. Csak végtelen szeretet, fény és öröm. Visszazuhantunk a Földre. A testünkbe, a szobába, az időbe. Az utolsó pillanatig tartottam magamban, aztán kiengedtem őt. Megkönnyebbült, megkönnyebbültem. Megszabadultunk.